My plan is i will be free 2. rész

Tíz perc sem volt az út Denverig, még is egy órának tűnt. A többiek a buszon jót mulattak, egyedül én ültem szótlanul a hátsó ülésen. Nem szólt hozzám senki, néha rám-rám néztek. Biztos azt gondolták, hogy szerelmes azért szomorkodik, vagy tán fél, hogy ott hagyja a bőrét a háborúban. Egyszer csak egy srác leült mellém. Szőke haja és kék szeme volt, nyugodtan elveszett volna az SS katonái között. Eddig még nem láttam őt, és nem is hallottam róla, de a többiekkel látszatra jóban volt. Rám nézett és így szólt. - Nem kell búsulnod, jó srácok közé kerültél. Nekem a menyasszonyomtól és a szüleimtől kellett érzékeny búcsút vennem, ezt a két sűdőt pedig hoznom kellet magammal. - közben a két öcsére mutatott- Mégsem vagyok magam alatt. Te neked ki van otthon? - Édesanyám és a kishúgom. - Sajnálom, de nem vagy egyedül. A buszon mindenkinek van hozzátartozója . Adamset például a felesége, és az egy szem lánya várja haza, de vannak itt akiket szerelmük hiányolja éppen. Még egyszer mondom, ne búsulj. Haza jutsz! Egy perc se telt el és az egész busz ott állt-ült körülöttem. Legtöbbet ismertem, de sok új arc volt előttem. Került belém egy kis jó kedv. Lényeg a lényeg, hogy befogadtak. Meg állt Denverben a busz. Fél óra volt még a vonatig, de már akkor olyan sok ember volt kint az állomáson hogy mozdulni alig lehetett. Sírás, ölelkezés búcsúzás és még mi egymás. Akkor már eléggé felvoltam spanolva. Alig vártam, hogy New Yourkba érjünk. Soha sem voltam még ott. Kis városomból egyszer nem tettem ki eddig a lábamat. Egyszer csak megint leült mellém a szőke srác. Elő vette a cigarettáját. - Kérsz egyet?- kérdezte - Kösz , nem cigizek. - Hát és miért? - Nem hoz lázba, és büdös. Olyan szagú lesz a ruhám. - Te tudod. Én minden esetre rágyújtok. - Bátran! Jut eszembe, a buszon el felejtettem bemutatkozni. Tom Collins. - Az én nevem meg Jonathan Fowler. - Honnan jöttél? - Azt nem mondom meg. Nem értettem, mért titkolózik? De nem gondolkoztam rajta sokat. Körül néztem és sok fiatal újonc volt a peronon. Mindenkivel volt valaki. Csak mi lógtunk ki a sorból. Velünk csak mivoltunk. Egyszer csak halk zakatolásra lettem figyelmes. Egy vonat jött, de ez még nem a miénk volt. Tovább vártuk és beszélgettem Jonathannal. Szimpatikus volt. Nagyon jó volt vele beszélgetni, maga biztos és erősnek tűnt. Igazi katona. Megint halk zakatolásra lettem figyelmes. Ez már a mi vonatunk volt. A füst csak úgy hömpölygött a kéményéből és a fékei csikorogtak és szikráztak ahogy lassított. Alig voltak emberek a vagonokban, szinte üresek voltak. Felszálltunk és beültünk egy kabinba. Nagyon izgultam. Elsőnek utaztam vonaton. Fantasztikus érzés volt. Aztán elindultunk New York felé. A táj lélegzetelállító volt. A dombok, a hegyek, a mezők, a fák. Mindenre úgy néztem mint a borjú az új kapura. Elő vettem a könyvet amit otthon elkezdem olvasni esténként. Egészen bele merültem. Aztán el is aludtam.