My plan is i will be free 2. rész

Tíz perc sem volt az út Denverig, még is egy órának tűnt. A többiek a buszon jót mulattak, egyedül én ültem szótlanul a hátsó ülésen. Nem szólt hozzám senki, néha rám-rám néztek. Biztos azt gondolták, hogy szerelmes azért szomorkodik, vagy tán fél, hogy ott hagyja a bőrét a háborúban. Egyszer csak egy srác leült mellém. Szőke haja és kék szeme volt, nyugodtan elveszett volna az SS katonái között. Eddig még nem láttam őt, és nem is hallottam róla, de a többiekkel látszatra jóban volt. Rám nézett és így szólt. - Nem kell búsulnod, jó srácok közé kerültél. Nekem a menyasszonyomtól és a szüleimtől kellett érzékeny búcsút vennem, ezt a két sűdőt pedig hoznom kellet magammal. - közben a két öcsére mutatott- Mégsem vagyok magam alatt. Te neked ki van otthon? - Édesanyám és a kishúgom. - Sajnálom, de nem vagy egyedül. A buszon mindenkinek van hozzátartozója . Adamset például a felesége, és az egy szem lánya várja haza, de vannak itt akiket szerelmük hiányolja éppen. Még egyszer mondom, ne búsulj. Haza jutsz! Egy perc se telt el és az egész busz ott állt-ült körülöttem. Legtöbbet ismertem, de sok új arc volt előttem. Került belém egy kis jó kedv. Lényeg a lényeg, hogy befogadtak. Meg állt Denverben a busz. Fél óra volt még a vonatig, de már akkor olyan sok ember volt kint az állomáson hogy mozdulni alig lehetett. Sírás, ölelkezés búcsúzás és még mi egymás. Akkor már eléggé felvoltam spanolva. Alig vártam, hogy New Yourkba érjünk. Soha sem voltam még ott. Kis városomból egyszer nem tettem ki eddig a lábamat. Egyszer csak megint leült mellém a szőke srác. Elő vette a cigarettáját. - Kérsz egyet?- kérdezte - Kösz , nem cigizek. - Hát és miért? - Nem hoz lázba, és büdös. Olyan szagú lesz a ruhám. - Te tudod. Én minden esetre rágyújtok. - Bátran! Jut eszembe, a buszon el felejtettem bemutatkozni. Tom Collins. - Az én nevem meg Jonathan Fowler. - Honnan jöttél? - Azt nem mondom meg. Nem értettem, mért titkolózik? De nem gondolkoztam rajta sokat. Körül néztem és sok fiatal újonc volt a peronon. Mindenkivel volt valaki. Csak mi lógtunk ki a sorból. Velünk csak mivoltunk. Egyszer csak halk zakatolásra lettem figyelmes. Egy vonat jött, de ez még nem a miénk volt. Tovább vártuk és beszélgettem Jonathannal. Szimpatikus volt. Nagyon jó volt vele beszélgetni, maga biztos és erősnek tűnt. Igazi katona. Megint halk zakatolásra lettem figyelmes. Ez már a mi vonatunk volt. A füst csak úgy hömpölygött a kéményéből és a fékei csikorogtak és szikráztak ahogy lassított. Alig voltak emberek a vagonokban, szinte üresek voltak. Felszálltunk és beültünk egy kabinba. Nagyon izgultam. Elsőnek utaztam vonaton. Fantasztikus érzés volt. Aztán elindultunk New York felé. A táj lélegzetelállító volt. A dombok, a hegyek, a mezők, a fák. Mindenre úgy néztem mint a borjú az új kapura. Elő vettem a könyvet amit otthon elkezdem olvasni esténként. Egészen bele merültem. Aztán el is aludtam.

My plan is I will be free

Tavasz eleje volt, még a fák se virágoztak. Anyámmal és a kishúgommal ültünk a nappaliban. Én apám első világháborús kitüntetéseit néztem. A húgom a babájával játszott, édesanyám pedig egy pulcsit kötött nekem. A rádióból csak úgy folyt az Európában történő harcok eseményei. Szinte minden nap minden percében ezt sugározták. Anyám nem szerette a háborút, se a politikát. Állandóan szidta az orra alatt ahogy csak tudta. Másnap épp a lovaknak vittem szénát amikor anyám sírva szaladt hátra, kezében egy borítékkal. Nagyon meg ijedtem. A kezembe nyomta és a földre rogyott. Megdöbbenve néztem a borítékot, az Egyesült Államok Hadseregének a címere volt rajta. Felbontottam és a levélben az ált, hogy holnap minden óra 30 kor indul egy vonat Denverből ami újoncokat szállít New Yorkba. A háborúba soroztak katonákat és aki 18 éves kort betöltötte, kötelező volt meg jelennie. Elkeseredtem, mert ez rám is vonatkozott. Lenéztem anyámra, őrjöngve zokogott hisz ő már tudta mi van a borítékban. A bátya a háborúban halt meg, én még nem ismertem őt, még puskacsőbe se voltam töltve akkoriban. Szörnyű volt anyámat sírni látni, fel segítettem a földről és be kísértem a házba. A kishúgom szaladt oda hozzánk, tudni akarta hogy mi baja van anyámnak, de csak annyit mondtam –Vacsoránál elmondom. Felmentem a szobámba, és összepakoltam a ruháimat és még pár képet a családomról. Az ágyon ülve eldöntöttem, hogy nem maradhatok itthon, hiszen a hazámat kell szolgálnom. Vacsoránál a kedvenc kajám volt, gondoltam arra hogy talán utoljára eszek ilyet, vagy ha nem is utoljára vacsorázok velük. Próbáltam vidámnak látszatni magam, hogy anyám is jó kedvre derüljön, de nem sikerült. Csak nézett bambán, könnyes szemekkel. - Mi a baj anya?- kérdezte a húgom. - Majd a bátyád elmeséli. Befejeztük a vacsorát, és el meséltem, hogy hova megyek holnap, azt is, hogy lehet soha többet nem látnak. Ekkor a kishúgom felszaladt az emeltre. Anyával még beszélgettem az ebédlő asztalnál, aztán felmentem a szobámba. Nem tudtam aludni. Remegtem a félelemtől. Nem akartam menni. Apámra gondoltam, hogy mit mondana ha élne. Talán bíztatna, hogy ne féljek és legyek erős, vagy be avatna pár háborús titokba? Ezt csak ő tudhatná. El eredtek a könnyeim, akkor egyedül a sötétben sírhattam. Nem látott senki. Másnap reggel anyámmal és a húgommal vártam a buszt ami Denverbe vitt. Velünk volt öt volt iskola társam is. Jól ismertem őket. Az egyik az én osztályomba járt, két paddal előttem ült. A többi egy évvel előttünk ballagott. Csendben álltunk, csak ők öten zajongtak, jó vot a kedvük. A kishúgom a kezemet fogta. A szemem sarkából láttam hogy el morzsolt egy könnycseppet. Próbálta ugy letörölni az arcárol mintha a szemét vakarná meg, de engem nem tudott becsapni. A szívem szakadt meg, hogy talán utoljára látom őket. Egyszer csak a húgom oda fordult hozzám. - Tom! Mikor jössz haza? - Ha meg nyertük a háborút. - De ugye élve jössz haza? Na meg épségben? - Az a németeken múlik. Ekkor oda adta a babáját és azt mondta… - Ez az egyetlen egy babám, hozd vissza magaddal együtt! Kérlek! - Vissza jövök, és hozom a babát neked! -Így görbülj meg?-mutatta a kisujját. -Még jobban! Be fordlt a busz a sarkon. Meg állt előttünk, és kinyitotta a sofőr az ajtót. Láttam hogy több volt iskolatársaim is fent van, de volt olyan akit csak látásbol ismertem. Hosszan öleltem a húgomat és édesanyámat, de még egy óra sem lett volna elég. Anyám rám szólt hogy mennem kell. Mindkettőjük arcára csokot adtam és elbúcsúztam töllük. Már sokszor szálltam fel buszra de most volt a legnehezebb könnyek nélkül. Elsétáltam a busz hátuljába és leültem. A sofőr bezárta az ajtót és gázt adott. Nem mertem anyámra és a húgomra nézni.

Elégedjetek meg a képpel, elég nehéz volt témához kapcsolatosat találni! :D